Interjú – Péter, a zászlóhajú örök hippi

Saját önmeghatározása szerint főállású csöves, hivatásos apolitikus, túlélő író-költő-műfordító-újságíró, cinikus filozófus, és mindmáig hippi. Péter ateista, de a szeretet erejében töretlenül hisz. Stroke-kal született, eleve hátránnyal indult az életben, de feldolgozta magát a Pesty Fekete doboz haditudósítójává. Tökéletesen hozza a saját figuráját, így az én meghatározásom szerint sikeres ember. Diogenidész művésznéven publikál, és több könyvet is ír szimultán. Allergiás mindenféle társadalmi konvencióra, és saját bevallása szerint visít, ha a szabadság veszélybe kerül. Tökéletes példája, hogy az akarat mindig győz a körülményekkel szemben.

 

Péter 61. szülinapján én is ott voltam, fotók: Váraljai Szandra

 

A facebook-on ismerkedtünk meg tavaly, és jelentkezett a felhívásomra, miszerint igaz barátokat keresek. Ahogy beszélgetni kezdtünk, kiderült számomra, hogy nem mindennapi emberről van szó. Habár ő végtelenül szerény, és visszautasít minden dicséretet, én csodálom őt a kőkemény akaratáért, kitartásáért, amelyek képessé tették rá, hogy olyan eseménydús életet éljen, amelyet bármilyen szabadságvágyó világcsavargó, vagy irodalmár megirigyelhetne.

 

Eniways: Hogyan kezdődött az életed?

Péter: Fogós szülés volt, megnyomták a koponyám, elszállt a bal agyfélteke, tehát lebénult a jobb oldalam, és csak a fél agyam működik. 1955-öt írtunk, az orvos nem ismerte el a műhibát. 8 hónapos koromig kék voltam, mint Krisna. 3 éves koromban a dokik előttem beszélték meg, hogy soha nem tudok majd egyedül felülni sem. Egy év múlva kapaszkodva, másfél év múlva anélkül jártam, 6 évesen lovagoltam mozgáskoordinációs sérüléssel. 4 éves koromra tudtam olvasni, kézzel írni azóta is alig.

Eniways: Gyerekként milyen volt az állapotodat megélni?

Péter: A családom, barátaim jóval könnyebbé tették. A hippik például viccesen Fürge Szarvas-nak neveztek el. Később farmerom, és egyre hosszabbodó hajam miatt az általános iskolából a tanárok nem láttak szívesen, így magántanuló lettem. A gimnázium viszont maga volt a csoda: az osztálytársaim először nem tudták, hogy viszonyuljanak hozzám, de pár hónap múltán szinte meg is feledkeztek az állapotommal járó korlátaimról. 12 évesen eredetiben olvastam Bernard Shaw-t és Conan Doyle-t. Négyszer megnyertem az országos művészettörténeti versenyt, 17 évesen bekerültem a verseny zsűrijébe is, a szakma legnagyobb ászai mellé. 15 éves koromban meghalt szeretett nővérem, két évre rá az apám. Öngyilkos próbáltam lenni. Aztán valahogy egyenesbe jöttünk Anyával. 18 éves koromban bevarrtak másfél évre, mert részt vettem az első országos hippitalálkozón, illetve a ’73 március 15.-i tüntetésen. Ezt én tanulmányi szabadságvesztésnek neveztem.

Eniways: Bejutottál az ELTE-re, mesélj erről.

Péter: Az egyetemi felvételimre a börtönben készültem fel. Első évemet úgy végeztem el, mintha levelező tagozatos lennék, pedig nappalira vettek föl. 6 felsőfokú végzettségem van (könyvtár szak, művészettörténet, esztétika, filozófia, szociológia, pszichológia), nem tudom, hogyan csináltam, de akkoriban mindenre volt időm. 16-17 vizsgára félévenként, bulizásra, és csajozásra.

Eniways: Aztán elkerültél itthonról egy családi tragédia miatt…

Péter: Az első feleségemet úgy ismertem meg ’78-ban, hogy én készítettem fel a történelem felvételijére, és eközben szerettünk egymásba. Egy gádzsó és egy romnyi szerelme volt ez, anyám és az ő családja is örült nekünk. Együtt jártunk egyetemre, én végzős voltam, és tanítottam is, ő pedig első éves. De pár hónapnyi felhőtlen boldogság jutott csak nekünk, mert meghalt autóbalesetben. Utólag tudtam meg, hogy gyereket várt, valószínűleg még ő sem tudott róla.

Eniways: Ekkor döntöttél úgy, hogy világgá mész.

Péter: Igen, úgy éreztem, ki kell csavarognom magamból a fájdalmat. Nagy nehezen megkaptam az útlevelet Csehszlovákiába. Papírok, és pénz nélkül bejártam Európát, és jártam Afrikában több helyen is. Az útvonalam Ausztrián, az NSZK-n, Dánián, Finnországon, Svédországon, Hollandián, Belgiumon, Franciaországon, Anglián, Wales-en, Skócián, és Írországon át vezetett, vissza pedig Franciaország, Spanyolország, Portugália, Marokkó, Líbia, Tunézia, Algéria, Egyiptom, Törökország, Görögország, Olaszország, Ausztria, és haza. Két és fél évig haza se jöttem.

 

Diogenész filozófiájából a három alap tézist emelete át:

1.) A derű mindennél fontosabb.

2.) A bölcs számára nem az állam törvényei a meghatározók, hanem a saját törvényei, amik sokkal keményebbek, mint az állami törvények.

3.) Minden, amivel ártok másoknak, az tilos, mert nem fér bele az Ember fogalmába!

 

 

Diogenész: Görög filozófus, arról híresült el, hogy hordóban lakott, mezítláb járt télen is. Átlátta a világ dolgait, ha akarta volna, a világ legjobb apja, államférfia, vagy gazdálkodója lehetne – ő azonban mindezt nem akarta. Amikor Diogenészt kalózok rabolták el, majd a rabszolgának adták el egy Xeniadész nevű férfinak ő egyetlen beszélgetéssel annyira meggyőzte gazdáját, hogy az rábízta egész gazdasága irányítását és a gyerekei neveltetését is. Diogenész felvirágoztatta a gazdaságot, a gyerekből pedig művelt, igazságos és erényes embereket nevelt. Mikor megkérdezték tőle, hogy melyik város polgára, azt felelte, hogy „a kozmosz polgára vagyok”. Állítólag gyakran azt kiabálta, hogy az istenek jó és könnyű életet adtak az embereknek, de ez feledésbe merült az anyagi javak hajhászása közben. Forrás: wikipedia

 

Eniways: És az utazás utáni évek hogyan teltek?

Péter: Irodalmi közösségekbe kerültem, publikálni kezdtem, és nagy Embereket ismertem meg. 1990-ben Göncz Árpádtól Madách díjat kaptam. 1988-1991 között a Fekete Doboz, 1991-től 1994-ig pedig az Amaro Drom munkatársa voltam. De sosem kerestem annyit, hogy albérletre, és kajára is fussa, és csak olyan munkát vállaltam el, amiben hittem, így 1990 és 2002 között hajléktalan voltam. 1985-től vettem részt a Solt Ottilia nevével fémjelzett SZETA (Szegényeket Támogató Alap) tevékenységében. 1991 őszétől elnökségi tagja lettem a Raoul Wallenberg Egyesületnek. 1994 márciusától a gyöngyösi, a zempléni és a beregi régiókban mintegy 2000 tagot tömörítő Roma Ifjúsági Szervezet sajtófőnöke lettem, majd ugyanezen év decemberében – nem-cigány voltom ellenére, tehát óriási megtiszteltetésként – megválasztottak a szervezet ügyvivőjének is. 1997 őszéig a Polgár Kiadó felkérésére műfordító munkát végeztem. 1999 tavasza és 2002 ősze között munkatársa voltam a Flaszter című „utcalap”-nak. 2001. júniusában egy készülő cikkem anyaggyűjtése közben és miatt az utcán megtámadtak, összerugdaltak és eltörték két csigolyám, melyek rosszul forrtak össze, így mozgáskészségem radikálisan csökkent. 2002 őszéig – bár jelentősen kisebb intenzitással – tovább dolgoztam, ekkorra azonban oly mértékben romlott az állapotom, hogy ezt többé nem tehettem, s 2005 őszétől tolószékbe is kényszerültem. 2006 óta a magam kedvére írok és fordítok, a megjelenés reménye nélkül. 2011 nyarán gerincműtéten estem át. Nem sikerült, így azóta csaknem teljesen magatehetetlen vagyok.

Eniways: A magánéleted is viharos volt, mesélj erről!

Péter: Pletykák alapján kb. 50 gyerekem lehet a világban, volt olyan párom, aki meghalt, szintén autóbalesetben. Mármint azon kívül, akiről meséltem. Vele volt a fiam, és a csecsemő unokám is. Egy másikuk – rajtam kívül álló okból – öngyilkos lett. Temettem el a saját újszülött babámat, és halt már meg a párom-kollégám háborús övezetben. A lányomat már felnőtt korában ismertem meg, úgy, hogy nyomozott utánam, és nem tudtam róla, hogy létezik. Sok szeretőm volt utazásaim során, ez nem felvágás, mindegyiküket szerettem, emlékszem a nevükre, a hajuk és szemük színére, de még az illatukra is.

Eniways: Milyen következtetéseket vontál le egy ilyen eseménydús, viharos élet során?

Péter: Az életet a maga teljességében kell elfogadni és szeretni. Nincs pozitív vagy negatív élmény. Csak élmény van, ami mindenképp téged tesz gazdagabbá. És ami a legfontosabb – ALL YOU NEED IS LOVE!

 

 

Részletek az Európa-Vándor c. könyvből:

Aki viszont szolgál még egy, nem is akármilyen meglepetéssel, az Pussy. Ugyanaz nap hajnalán, amikor Hanstól megtudom, hogy utazhatok tovább, szokásától eltérően nem tőlem messzire bújik az ágyba, hanem szorosan mellém, s karját fejem-nyakam alá fúrja. Testének asszonyi melegségétől, édes illatától, adakozó simulékonyságától elönt a forróság, s megdöb­be­néstől pedig nemhogy szóhoz, levegőhöz is alig jutok. Megérzi:

– Mi van, Vándor? Nem tetszem neked? Vagy te csak a fiúkat szereted?

Naná, hogy az ezekben a kérdésekben, főleg az utolsóban rejlő föltevést nem elég pusz­tán szóban megcáfolni! Nem mintha sértene, de azért mégis. Ebből pedig az következik, hogy a fahéjszín-bőrű Pussy az ez utáni hajnalokon (természetesen szigorúan „munkaidőn” kívül!) sikerrel bontja le a bennem Andu halála óta magasodó fájdalomgátat. S emiatt mindmáig nem szégyenkezem. Mert amit tőle kapok, és ahogyan kapom, azt – több mint harminc év távlatából is meggyő­ződéssel vallom – nem a prostitól, hanem a másik kínját mélyen átérző Embertől kapom. A legtisztább ajándékként.

Szikrázóan szép, emberi és örömteli napok következnek. Melyek – mert az emberi ter­mészet már csak ilyen! – pusztán futó pillanatoknak tűnnek. Különösen, ha a magány, a fájdalom óráival, heteivel és napjaival, netán hónapjaival mérem össze őket. Amik viszont mintha eónok lennének.

Mikor pedig utoljára készülök kilépni a csöppnyi otthon ajtaján, Pussy odalép hozzám, átölel és így szól:

– Legyen szerencsés utad, Vándor! Soha ne feledd: ha nyitott szeretettel közeledsz az emberekhez, mindig találsz segítő barátokat. És szabadulj meg a fájdalomtól! Ha nem törődsz vele, már nem is létezik. Forget about it!

Csodálatos, máig érvényes útravaló.

————————————————————

– Hát te mit keresel itt, fiam?

– Semmi különöset. Csak úgy idejöttem.

– Minek?

– Körülnézni egy kicsit Harald Blotand országában.

Az, hogy egy idegen csavargó ismeri Dánia 1000 körül uralkodó első keresztény kirá­lyá­nak nevét, meglepi ugyan, ám mégis megpróbálja megőrizni szavainak hivatalos jellegét:

– Mutasd az útleveledet!

– Az mi?

Ekkora pofátlanság hallatán nemhogy fölháborodna, inkább megnyugszik. Mert ponto­san tudja, hogy aki valami zűrös dologban jár, az ilyesmit nem enged meg magának. (Persze, ez nem tökéletesen helytálló megállapítás, de nagyjában-egészében azért fedi a valóságot.) Újból elneveti hát magát, s a belépési engedélyt immár közvetett formában megadva ezt kérdezi tőlem:

– Aztán miből akarsz megélni minálunk?

– Jó kérdés. Fogalmam sincs róla. De úgy még nem volt, hogy valahogy ne lett volna. A dánok csak nem hagynak éhen pusztulni vagy megfagyni valahol az útszélen! Ez ellent­mondana mindannak, amit eddig hallottam róluk.

És igazam lesz. Már itt, partraszállásom halászfalujában is. Mert alig félóra múltán már előttem is a majd’ kétliteres korsóba töltött, tejszínnel, mézzel és fűszerekkel forralt barna sör, a füstölt hal, a nagy darab sajt és a kenyér. S a falu kocsmájában aznap este én vagyok a műsor: kérdez­getnek, hogy ki is vagyok, miért indultam el, honnan jöttem és milyen ott az élet? Én legjobb tudásom szerint válaszolgatok.

S valahogy hasonlóan telik el az a két hét, amit Dániában töltök. Mindig számíthatok arra, hogy lesz valaki, aki ennem ad és megengedi, hogy fedele alatt töltsem az éjszakát.

 

A róla készült portréfilm:

 

Köszönöm Péternek, hogy rendelkezésemre bocsátotta a szakmai önéletrajzát és “Európa-Vándor” c. lebilincselő 100 oldalas önéletrajzát, valódi eseményekkel, amelyekből meríthettem. A Zabhegyezőhöz tudnám hasonlítani.

 

Cigarettázom az árokparton.

Húsz fillér az össz-vagyonom,

de az egész föld a hamutartóm.

– Weöres Sándor

 

Péter kiadót keres a könyveihez. Érdeklődni az Eniways facebook oldalán lehet.