Közös élet. Itt vagy ott?

Ez a bejegyzés elsősorban azoknak lesz érdekes, akiknek Tunéziai párjuk van, és itt szeretnének vele közös életet kezdeni. De érdekes lehet más nemzetiségű, szegényebb arab országból származó párral rendelkező nőknek is.

Amikor összejövünk egy arab fiúval, elsősorban az tűnik jobb lehetőségnek, ha Európába jön a srác. Ha mi csak itthon akarunk boldogulni, akkor pedig ide.

A szegényebb arab országokban (Tunézia, Algéria, Egyiptom egyes részei, stb.) sokkal kevesebb a fiatalok számára a munkalehetőség, mint Európában. Mi, magyarok sokat panaszkodunk amiatt, hogy a friss diplomások nem találnak munkát. Tunéziában pl. ez a jelenség legalább 5x gyakoribb. A fiatalok nem tudnak mit kezdeni magukkal, és nem azért, mert tanulatlanok lennének. Az állami munkahelyek ott is egyre inkább megszűnnek, külföldi befektető pedig kevés van, egyrészt, mert Tunézia nem olyan ország, amely az olajból él, másrészt pedig az ország a javai nagy részét még mindig köteles leadni Franciaországnak. Annak idején többek között ezzel a feltétellel vonultak ki háború nélkül az egykori gyarmatról. Az akkori vezetés belement ebbe, így még ma is érvényben van ez a törvény, tehát Tunézia ma is úgy él, mintha Franciaország lenne a földesúr, ők meg a jobbágyok, akik fizetnek nekik.

Persze, az is opció, hogy mi költözünk oda, de azt csak akkor szabad, ha a párunknak biztos, jól fizető állása van, és el tud tartani, mert ott iszonyú nehéz nekünk állást találni, nyelvtudás hiányában, és európai nőként. Tehát Európa mindenképpen jobb megoldásnak tűnik. Nyilvánvaló, tekintve, hogy még a magyar fiatalok nagy része is nyugatabbra keresi a lehetőséget a boldogulásra. Ha túlléptünk a vízumvadász gyanún, és megbizonyosodtunk róla, hogy a drágánk nem pusztán a jó lehetőséget látja bennünk, az ugródeszkát a jobb életre, ide akarjuk hozni Őt.

Ez elsőre nagyon szépen hangzik, de az a helyzet, hogy egy tisztességes párnak is egyre rosszabb eséllyel indulnak neki a dolognak. Sok szegény afrikai (és ezen belül arab) országból jövő férfi játszotta már el a renomét, elvettek 18-90-ig mindenféle naiv nőt, hogy vízumhoz, munkához jussanak, hogy kitartassák magukat, esetleg nyugatabbra menjenek, ugródeszkaként használva Magyarországot. Sajnos érthetőek a magyar állam indokai is, amiért ezt megszigorították. Egyrészt magukat akarják levédeni, mert az ő felelősségük, ha egy-egy bajkeverő egyén hazánkon keresztül jut ki más országba. Másrészt minket, magyar nőket is védenek, mert sok afrikai fiú hivatásszerűen űzi a hiszékeny nők elcsábítását, és ilyen minden nemzet lányai közt akad.

A módszerekkel már nem egészen értek egyet, sok sztorit hallottam, és nem tudtam szabályszerűséget felfedezni a dologban, csak azt, hogy “pofára megy”, tehát aki szimpatikus nekik, aki(k)ről úgy gondolják, hogy igazi pár, és nem érdekházasság lesz a dologból, annak megadják a vízumot. Sokszor nem elsőre ugyan, hiszen minden újbóli vízumkérelem beadás 30.000 Ft, és ugye valamiből élni is kell, de azért végül sikerülni szokott. Sokszor ez taktika is, hiszen gondolom, így teszik próbára, hogy kinek milyen erős, milyen valódi a kapcsolata, meddig bírja csinálni. Akik adott esetben évekig sem adják föl, azok mintegy megérdemlik, hogy együtt lehessenek. Persze az emberi faktort itt is bejön, felmerül a kérdés, hogy mennyire objektíven lehet megítélni két ember kapcsolatának milyenségét, de igazából nincs mit tenni, el kell fogadni, hogy ilyen a rendszer. Inkább arra kell az energiát fordítani, hogy teljesítsük, amiket kérnek, mert akinek nincs félnivalója, annak előbb-utóbb úgyis sikerül.

Mi a párommal jövőre kezdjük el ezt a bürokratikus tortúrát, és én nem is attól tartok, hogy hosszadalmas, vagy nehéz lesz a procedúra, mert aki túlélt 2,5 év távkapcsolatot, annak már semmi sem nehéz. Valahol még jó szűrőnek is tartom, mert a csalók, akik nem szerelmesek, hamarabb feladják a harcot. Hanem attól, hogy általunk nem teljesíthető feltételekhez fogják kötni azt, hogy a párom megkaphassa a vízumot, vagy hogy évekig betartanak, keresztbe tesznek, mielőtt megadják. Ilyen példát is sokat tudok, és a hölgyek a legkülönbözőbb háttérrel rendelkeztek. Tehát az a tapasztalatom, hogy elsősorban nem rajtuk múlik, hanem az arab félen. Ha iskolázott, ha van munkahelye, valamilyen anyagi háttérrel rendelkezik, egyszóval bebizonyítja, hogy semmi oka itt maradni, akkor itt maradhat. Ez olyan, mint a bank. Ha bizonyítod, hogy nincs szükséged a hitelre, akkor kapsz.

Az az igazság, hogy nem egészen értem a taktikát. Mi itt szeretnénk maradni, itt dolgozni, itt adózni, szavazni. Ehelyett még az is megtörténhet, hogy külföldön kötünk ki, egy 3. országban, ha itt nem kapjuk meg a lehetőségeket a közös életre, és boldogulásra. De ettől én nem igazán félek, mindkettőnk fiatal, talpraesett, életrevaló, biztos, hogy megtaláljuk a módját annak, hogy mindketten boldoguljunk. Van az arab férfiakkal kapcsolatban egy kissé elavult nézet: az, hogy mindegyik otthonülő feleségre vágyik, akit eltarthat. Egy részük ugyan tényleg ilyen, de a fiatal férfiak közül sokan már nem így gondolkodnak, ezért is vágynak európai feleségre, hogy közösen cipeljék a terheket. Mi felvilágosultabbak, modernebbek, anyagilag függetlenebbek vagyunk. Velünk nem úgy kell bánni, mint az arab lányokkal, akiknél még divat az anyagiakon alapuló, előnyös házasságkötés, és ezután az otthon ülés.

Ha már itt van a Kedves, akkor egy teljesen új világ fog elé tárulni, gyakorlatilag mindenre meg kell tanítani. A legalapvetőbb dolgokra is, a nyelv(ek)ről nem is beszélve. Szembe fog találkozni a „magyar mentalitással”, amivel én már 30 éve napi szinten találkozom, és mostanra sem tudtam megbékélni vele. Néhol furán fognak majd ránézni, itthon szinte csak magyarul lehet kommunikálni, ritka a halal hús, és a mecset, az emberek nem olyan közvetlenek, stb. Nem kell félni pl., hogy összekeverik bármilyen nemzetiségűekkel, ők jól öltözöttek, csak meg kell hallani őket beszélni, és mi, magyarok különben sem a bőrszín, hanem a viselkedés alapján szoktunk ítéletet mondani bárkiről. Sajnos vannak szűk látókörű emberek, akik első látásra vonnak le hosszútávú következtetéseket, ellenük nem tehetünk semmit.

Néhány arab országban, így Tunéziában is megfigyelhető a rasszizmus, csak ez a fekete bőrűek ellen irányul. Sokan költöznek oda Afrika délibb részeiről, a jobb élet, munka reményében. Ugyanaz van, mint nálunk: miért jönnek ide az x nemzetiségű vendégmunkások, amikor még a mi állampolgárainknak sem jut elég munka? Ismerős? Az a helyzet, hogy Tunéziában tényleg sokkal nagyobb a munkanélküliség, mint nálunk, és nem az van, hogy az emberek a presztízs vesztéstől félnek, és nem mennek el akárhova dolgozni. Ők alább is adják, ha kell, ilyen formán aki nagyon akar, az találni fog valamilyen munkát ott is. Tehát az a fiú, aki a saját hazájában sem boldogul, “nem tud” állandó munkát találni, az akkor sem valószínű, hogy fog, ha ide, vagy bármelyik másik külföldi országba megy. Azt hiszik, Európában kolbászból van a kerítés, itt minden könnyű. Azt nem látják, hogy túlhajszoltak vagyunk, főleg mi magyarok, és hogy a jólétnek kemény ára van.

Európában más a helyzet, főleg nyugatabbra, annyiféle náció él együtt, hogy senkinek fel sem tűnik, ha külföldivel vagyunk együtt. Ezen a téren Mo.-nak még fejlődnie kell. A törvények sem olyan szigorúak, támogatják, hogy az ember családot alapítson, és nem szólnak bele, hogy ki az illető, akivel tesszük.

Sok nőt hallottam már a kulturális különbségekre apellálni, amiért mégsem sikerül a kapcsolat, hiába jön ide a férj. Az a helyzet, hogy ilyen esetben szerintem, csak arról van szó, hogy az európai fél nem elég elfogadó. Itt nem kell megoldhatatlan ellentétekre gondolni, csak egy kis toleranciát kell magunkra erőltetni, és megoldható az együtt élés. Nekik is ugyanúgy tolerálniuk kell a mi “szabados” életmódunkat, az sem lehet könnyebb. Ha TÉNYLEG szeretjük egymást, és ez nem csak a kinézetnek, az anyagi biztonságnak, a szexnek, az ott töltött idő varázsának szól, hanem tűzön-vízen át azzal az emberrel akarunk élni (vagyis nélküle már nem akarunk), akkor nincs olyan különbség, amit ne lehetne kiküszöbölni, nincs olyan kompromisszum, amit ne lehetne megkötni. Persze, >>önmagunk feladása nélkül<<.