Neurodiverzitás, avagy nem diagnosztizált ADD/ADHD tendenciák felnőtt (főleg) nőkben

Ez most egy ilyen féltudományos cikk lesz, úgyhogy nincsenek képek, komoly a téma 😀 Aki gyanítja magáról, hogy igaz rá, ami a címben szerepel, feltétlenül olvasson tovább.

Az egész 2019 decemberében egy videoval kezdődött Mel Robbins-tól, aki nagyon szeretek, író és motivációs előadó. A video arról szólt, hogy milyen rengeteg diagnosztizálatlan ADHD-s felnőtt/középkorú nő van a világon, mert annak idején a 70-es években, amikor felfedezték a pszichológusok, és elkezdték vizsgálni a hiperaktivitást, tanulási és figyelemzavarokat, kisfiúkat vizsgáltak, lányokat nem. 100x megnéztem ezt a videót, mert magamra ismertem az elmondottak alapján. Ide teszem angolul a video linkjét.

Are you an English speaker? Translate the entire article like so:

Arról beszél benne Mel, hogy nála 47 évi szenvedés után, ami alatt küzdött a feledékenységgel, a dolgok félbehagyásával, figyemezavarral, végül diagnosztizálták nála az ADD-t. Ez teljesen megváltoztatta a saját magához való hozzáállását, mivel végre volt a kezében valami, végre nevet adhatott neki és meg tudta magyarázni, hogy ezeket a dolgokat mi váltja ki nála kislány kora óta. Azt aljánlja minden nőnek 25 év fölött, aki ilyesmit tapasztal, hogy vizsgáltassa ki magát, hátha gyógyszeres kezelésre szorul emiatt. Ez a kondíció egészen máshogy jön ki fiúknál és lányoknál. Fiúknál inkább futkározás, ugrálás, impulzivitás, szófogadatlanság, mozgékonyság, nyughatatlanság, tehát inkább fizikai tünetek formájában felismerthető. Lányoknál ez másképp van, mi inkább álmodozunk, elmeregünk, elbambulunk, gyakran elveszítjük a fonalat, hogy mi is volt a téma, min gondolkodtunk, miről beszéltünk éppen. Gyakran a másik szavába vágunk (hogy el ne felejtsük, mit is akartunk mondani, nem tiszteletlenségből), nehéz valamire folyamatosan odafigyelni, könnyen elterelődik a figyelmünk, kritikusak vagyunk magunkkal szemben, van, aki inkább a háttérbe húzódik, vagy megfelelési kényszeres lesz.

Amikor ezeket sokáig nem dagnosztizálják, nem kezelik (nem feltétlenül gyógyszerrel), akkor a tünetek felerősödnek, és az illető hajlamos önmagát hibáztatni, értéktelennek bélyegezni, amiért nem állja meg a helyét a világban. Szélsőséges esetben depresszióhoz, szorongáshoz vezethet. Ez tehát nem múlik el, egy életen át elkísér, de meg lehet tanulni együttműködni “vele”, mármint az agyunkkal, dolgozni azon, ami nekünk nehezebb, és előtérbe helyezni azt, ami nekünk pont emiatt könnyebben megy. Mel-t pont ezért sikerült diagnosztizálni végül, mert a szorongásos depressziójának feltárásánál (ami a kezeletlen ADD miatt tudott kifejlődni) vissza tudták vezetni az okot erre. De idáig nem feltétlenül kell eljutni, ebben segít reményeim szerint ez a cikk.

A tudomány változtatja az álláspontját ezzel kapcsolatban, és már nem javítandó “rendellenességként” hivatkozik az ADHD-ra és ADD-ra, hanem elismerte, hogy csak máshogy működik az agyunk, és felosztotta 2 alaptípusra: neutotipikus és neurodivergens.

De mik ezek a kifejezések? 

A magyar ADHD központ kissé poros definíciója szerint:

A figyelemhiányos hiperaktivitás zavar (ADHD, Attention Deficit Hyperactivity Disorder) az egyik leggyakoribb neuropszichiátriai tünetegyüttes, amely gyermekkortól végigkíséri az érintettek életét.

Szokás ADHD-spektrumról is beszélni, amely arra utal, hogy nem egy homogén, hanem „sokarcú” állapotról van szó, amelyben a különböző tünetek eltérő mértékben keverednek egymással, különböző súlyosságú problémákat, funkciókiesést okozva. A funkciókiesés megléte a diagnózis felállításának egyik feltétele és azt értjük alatta, hogy az illető mindennapi életét, munkáját, tanulmányait, emberi kapcsolatait milyen mértékben befolyásolják a tünetek.

Némileg leegyszerűsítve az ADHD 3 fő tünetet foglal magába: figyelemzavart, impulzivitást valamint hiperaktivitást. 

Ha a hiperaktivitás nincs, vagy már nincs jelen (sokszor kinőjük) akkor beszélünk ADD-ről, a H betű nélkül, vagyis inkább koncentáció és figyelemzavar. Itthon még mindig kezelendő rendellenességként hivatkoznak rá, el kell, hogy teljen még pár év, amíg elismerik, hogy attól, hogy valami más, az nem jelenti feltétlenül, hogy rosszabb.

Egy haladóbb szellemű magyarázat szerint:

A „neurodiverzitás” a neuro- < görög: neuron (ideg, húr) és a diverzitás (sokféleség, változatosság) szavak összeolvadásából ered.
A kifejezés inkább idegrendszeri, mint pszichológiai különbségekre utal, amely különbségeket a biológiai sokszínűséghez ( biodiverzitáshoz) hasonló természetes változások eredményeként osztályozunk.

Ez olyan specifikus tanulási különbségeket (ezáltal legtöbször sajátos nevelési igényt) fed le, mint a diszlexia, a dyspraxia, a figyelemhiányos hiperaktivitás zavar (ADHD), valamint az autizmus spektrum zavar (ASD). Az sem ritka, hogy ezek a sajátosságok együttesen fordulnak elő. Ismert, hogy mindezek genetikai meghatározottságúak is,mivel gyakran jelenik meg halmozottan, több generációt érintve a családokban, az intelligenciától ugyanakkor tejesen függetlenek. (forrás: neuroharmonia.blog.hu)

Tehát a neurodiverzitás egy gyűjtőnév, amibe sok minden belefér, a lényeg, hogy az agyunk nem úgy működik, mint a többségé. Lányoknál ezt gyakran csak szeleburdiságként, feledékenységként, rendetlenségként, figyelmetlenségként, elmélázásként, felelőtlenségként, lustaságként könyvelik el. Pont azért, mert ezt a tudomány csak nagyon későn kezdte el vizsgálni lányoknál, hogy ezek miért vannak. Ez a magánvéleményem, de szerintem ez a partiarchális társadalmi berendezkedésnek is  köszönhető, vagyis hogy a férfiak irányította társadalomban a nőket sokáig nem tekintették egyenrangúnak, és egyszerűbb volt őket “hibáztatni”, mint vizsgálni az okokat. A nőket eleve szereotipizálták nagyon sokáig, és még ma is. A nők érzékenyebbek, álmodoznak, szeleburdibbak, eleve több dologra tudnak figyelni stb. Kiváncsi lennék, hogy ezekből mennyi lehet a neurodivengencia számlájára írható. Viszont, most, hogy a nők úgymond kiharcolták maguknak az egyenjogúságot, ezen a téren is sok a haladás.

Előrebocsájtom, hogy úgy érzem a stroke felerősítette, felszínre hozta ezt nálam, és mivel nyilas vagyok, több vonás egybevág. Mint ahogy az empata mivoltommal is. Dehát tudjuk, hogy minden mindennel összefügg, ebből kiindulva azért írom ezt a cikket, hogy hátha más is magára ismer, és ha tudja, hogy mivel van dolga, felhagy önmaga folytonos hibáztatásával és ostorozásával, hogy miért nem lehet olyan, mint a többiek, nem gondolják, hogy valami baj lenne velük, jobban megismerik saját magukat, és az ebben a cikkben olvasottak segítenek jobban menedzselni ezt az agyműködésbeli különbséget. A végcél mindig a lelki béke, az, hogy pajtiba kerüljünk és kibéküljünk saját magunkkal, és ehhez önismereten, és önelfogadáson keresztül vezet az út. Sokunkban vannak ilyen tendenciák tudtunkon kívül.

Nekem nagyon sokat segített, hogy az utóbbi 2 évben sokat kutattam az ügyben, az elejétől kezdve nem volt célom betegségdudatot erősíteni, magamra húzni olyan inget, ami nem az enyém, bármiféle gyógyszert szedni. Mert az elég hamar világos lett, hogy noha nem tudtam róla, hogy mivel van dolgom, nagyon jól menedzselem, és kontroll alatt tartom a személyiségemnek ezt az elég nagy részét. Az évek alatt megtanultam mik mennek nehezen, és dolgozom rajtuk. Mint ahogy azokat is, hogy miben vagyok én jobb. A kutatás abban segített, hogy ne bántsam tovább magam amiatt, hogy ebben sem vagyok olyan, mint a “többiek”. Hallottam már olyan kinyilatkoztatást is, hogy a neurodivergens agyműködés tulajdonképpen szupererő, csak a mi társadalmunk nem erre van berendezkedve, ezért negatívumként könyvelik el. Arra vagyunk kondícionálva, legalábbis bizonyos mértékig, hogy beilleszkedjünk a társadalmi normákba, lineárisan gondolkodjunk, vagy ne is nagyon gondolkodjunk, csak csendben, engedelmesen kövessük a szabályokat anélkül, hogy megkérdőjeleznénk őket. A dolgokat egyféleképpen lehet csinálni, a “think outside the box” jellegű gondolkodás “problematikus”, “lázadó”. Szerintem meg forradalmi, és meg vagyok róla győződve, hogy azok az emberek között, akik megváltoztatták a világot (szabadságharcosok, kutatók, feltalálók stb) rengeteg lehetett a neurodivergens.

Eszembe jut egy helyzet, ahol anyu azt kommentálta, hogy nekem soha nem jó, ami másnak, nekem mindig ki kell lógni a sorból. Valami apró dolog volt, mint az, hogy mást akartam enni, mint mindenki más. Nem volt benne rossz szándék, de én rosszul éreztem magam miatta, és elgondolkodtam, hogy én tényleg mindent másképp csinálok, mint a legtöbben, máshogy gondolkodom a dolgokról, és mást akarok. Vajon én miért nem tudok olyan lenni, mint a többiek? Ez aztán levitt egy önhibáztató spirálba, mert akkor még nem tudtam, ezek miért vannak. Ma már tudom. Nemrég kiselőadást tartottam anyunak, meg a húgomnak, akik a legközelebb állnak hozzám az életben, nagy tanítóim és angyalai az életemnek, ahol elmeséltem, miket fedeztem fel, anyunak cikkeket küldtem, és videókat mutattam, és elismerte, hogy sok minden egybevág, már gyerekkoromtól fogva és a válasza az volt, hogy ADHD-san is nagyon szeretlek 🙂

Nézzük is meg, hogy miért van ez, honnan ered, mik a jelei, mik a nehézségei és előnyei, és hogyan lehet jól menedzselni.

Először is a miért. Genetikusan öröklődik a tudomány mai álláspotja szerint. Vagyis ha a felmenőink között volt, aki neurodivergens volt, vagy ilyen vonások is voltak benne, akkor nagy eséllyel ez nálunk is ki fog jönni. Vagy gyerekkortól kezdve, vagy akár később, felnőtt korban. Értelemszerűen a szüleinknél régebbi generációkat még nem vizsgálták (én 37 éves vagyok), tehát itt csak a szülőkre tudunk hagyatkozni.

A totallyadd.com tesztje szerint 17-et mutatok az általuk felsorolt 18 tünetből. A felnőtt lakosság 4-5 %-a ADD-s, vagy ADHD-s.

Hogyan nyilvánul meg? 

• Gyerekeknél tanulási, koncentrációs nehézségek, lecke elkészítésnek nehézsége, és amiket fentebb említettem, hogy a kisfiúknál és kislányoknál máshogy nyilvánul meg. pl. emékszel a sulira, amikor felolvastatok, és te kiszámoltad, hogy hányan vannak előtted, és te mikor kerülsz sorra, és addig is gyakoroltál olvasni fejben, mert izgultál? Na, ez neurodivergens vonás 🙂
• Zavaróak az erős hangok, fények, durva ruhaanyagok
• A “figyelmetlenség”, inkább a túl sokfelé figyelés miatt elhagyni, elfelejteni dolgokat. Ajtókat becsukni, csapot elzárni, ilyesmi.
• Csak mert valami tetszik, több színben megvenni, csak mert valami ízlik, hosszú ideig csak azt enni, sokáig ugyanazt a zenét hallgatni, mindig ugyanazokkal az kedvenc evőeszközökkel enni.. a lényeg, hogy valamibe kapaszkodni, ami stabilitást ad (mert mi nem vagyunk azok)
• A mi logikánk nem feltétlenül olyan, mint másoké, nekünk a dolgok máshogy logikusak. Pl. teljesen logikus, ha a dezodor a konyhában van, hiszen ott kezdünk minden reggel, amikor kávét főzünk, így ha dezodor szem előtt van, biztos, hogy nem felejtjük el reggel
• Az állandó stimuláció szükségessége, vagyis hogy minket mindig le kell foglalni valamivel. Ha unatkozunk, van aki a lábát rázza, tollat pörget, büngyürget valamit, járkál telefonálás közben stb. Nekem tudom, hogy az elektromos cigi az. Nikotinmentes, nem amiatt kell, hanem ahogy a tesóm mondja “mindig lóg a szájából a cumija”. Szokás, ami lefoglal. Régen rendszeresen cigiztem, annál ez azért jobb.
• Ebből következik, hogy a neurodivergensek hajlamosak a függőségekre, mert lefoglalja őket. Cigi, kaja, pia, drog, szerencsejáték, tényleg bármi. Étkezési rendellenességek a nem evés, vagy a túlevés, érzelmi evés miatt.
• Maximalisták, mégis küzdenek a szorongással, amiért sokszor a legalapvetőbb feladatokra sem tudják rávenni magukat, mert unalmas. Emiatt aztán kínozzák saját magukat negatív belső monológokkal, imposztor-szindrómával és önbizalomhiánnyal.
• Nehezen figyelünk a részletekre, mert elvesznénk bennük. Ezért gyakran tűnhet úgy, hogy felületesen csináljuk meg a dolgokat, idegesít is, ha valaki valami számomra tök egyszerű feladattal sokat pepecsel, ami nekem pár perc lenne. Pedig a másik csak alapos.
• Van 2 dolog kapcsolati szempontból is, ami érdekes. Ez egyik az object permanence emberekre, vagyis ha srác/lány nem jelentkezik, nekünk is kimegy a fejünkből, ezért nem vagyunk “ragadósak”, hogy minden órában hallanunk kell az illetőről, akkor is, ha nincs miről beszélni. A másik pedig, hogy az egyik “szeretnyelvünk”, hogy mindenféle vicces képeket, meg videókat küldözgetünk állandóan, az ún. “penguin pebbling”, tudjátok, amikor a pingvinek köveket hurcibálnak egymásnak, meg embereknek ajándékba. Na ez is ilyesmi 🙂 Mi így fejezzük ki, hogy gondolunk a másikra.

Mik az előnyei ill. hogy tudjuk a javunkra fordítani?

• A neurodivergens emberek omnipotensek, tehát nehezükre esik egyetlen szakmát, vagy hobbit  választani, több mindenbe belekóstolnak, szinte akármiben tudnak brillírozni.

• Mel Robbins a segítségünkre is van, Az 5 másodperces szabály című könyvével segít a halogatásban, röviden a szabály annyi, hogy ha kigondolunk valamit, hogy azt meg kell csinálni, gyorsan számoljunk vissza 5-től 1-ig, és már csináljuk is meg azonnal, amit akartunk. Ne várjunk vele, mert el fogjuk felejteni.

• Hajlamosak vagyunk kitalálni filmek, könyvek, párbeszédek végét, mert az agyunk minden lehetséges kimenetelt számba vesz, és ahogy halad előre a sztori, ki tudjuk zárni, hogy mi NEM történt, így sokszor kitaláljuk a valószínűsíthető befejezést is 🙂 Ehhez az is társul, hogy gyakran út közben elveszítjük az érdeklődésünket pl. ha beszélgetünk valakivel. Valószínűleg azért, mert már rég kitaláltuk a sztori végét. A fecsegés a semmiről szenvedés nekünk. Ha van téma, akkor viszont jól sztorizunk és hangosan beszélünk. Engem a mai napig csitítgatnak sokszor, mert nem érzem, milyen hangosan beszélek 🙂

• A rendetlenségen az segít, hogy ha használtunk egy dolgot, ne tegyük le akárhova, hanem egyből tegyük is vissza a helyére. Jellemző ránk, hogy hetekig nem jön ránk a takaríthatnék, aztán valami lehetetlen órában talál meg az inger, én egyedül lakom, nekem “könnyű” éjfélkor mosogatni meg söprögetni (nem porszívózni, az azért bunkóság, ha társasházban laksz), aki nem egyedül lakik, annak azt javaslom, írjon fel mindent és másnap azzal kezdjen. Nekem pl. tök sokat segített, de külső szemlélő számára nevetséges lehet, hogy megegyezek magammal, hogy ugyan nincs kedvem ruhát hajtogatni, de 1 db hajtogatása nem olyan nagy dolog. És mivel ha egyen már túl vagyok, azzal az erővel gyorsan megcsinálom a többit is. Tiszta edényekkel ugyanez. Van, hogy egyenként pakolom el őket, amikor arra járok, és van, hogy akkor már felsöprök, de akkor már fel is mosok, de akkor már letörlöm a pultot is, de akkor már a hűtőt is, és így tovább. Ha eszembe jut egy dolog, amit gyorsan meg kell csinálni, akkor inkább azonnal megcsinálom, már nem áltatom magam azzal, mint régen, hogy majd még biztos eszembe jut, mert csak úgy magától nem fog. Vagy 1 hét múlva. Tehát vagy azonnal megcsinálom, vagy felírom. És akkor már csak arra kell emlékezni, hogy megnézzem a teendő listát és arra már rászoktattam magam. Mindent, vagy semmit. Nem könnyű magammal élni 🙂

• Könnyen elterelődik a figyelmünk, angolul viccelődnek is vele, hogy mi”look, a squirrel” (nézd, ott egy mókus) típusú emberek vagyunk, vagyis ha épp csinálunk valamit, és jön egy mókus (értsd: valaki vagy valami) az teljesen kizökkent. Mindenről eszünkbe jut valami más, és nem feltétlenül fontossági/sürgősségi sorrendben priorizáljuk a feladatokat. Én ezt listákkal oldom meg, fel vannak írva a napi teendők, előző este összeírom őket, munka, háztartás, bevásárlólista, magán, és szigorúan azt követem. Pl. ha megnyitom a saját emailemet és ott van csomó olvasatlan levél, és megnyitok valami mást, mint amit eredetileg akartam, tuti, hogy elveszek benne, elkezdek válaszolgatni, böngészgetni stb. és elfelejtem mit akartam eredetileg. De ha ragaszkodom a tervhez, hogy most csak azt az egy levelet olvasom el, amit eleve akartam, később fel tudom venni a fonalat, mert az egy másik feladat, hogy “elolvasni az emaileket”.  Vagy ha kimegyek a konyhába vízért, meglátom, hogy lejárt a mosogatógép, akkor már kipakolom, erről eszembe jut, hogy a mosogatógép tetején vannak a növényeim, akkor már meglocsolom őket, erről eszembe jut, hogy a másik szobában is vannak növények, a másik szobában meglátom, hogy a földön van egy ruha, felveszem, összehajtogatom, de szemben állok a wc ajtóval, akkor már pisilek is, és visszamegyek, mint aki jól végezte dolgát, közben meg elfelejtettem inni. Ide tatrozik az is, hogy gyakran váltunk témát, mert túl sok program fut egyszerre a fejünkben 🙂

• Nem bírjuk a túl hangos zajokat, kibillentenek, nem tudunk tőlük koncentrálni. Pl. ha valami idegen kiabál körülöttünk, jön a mentő, valaki beszél a háttérben miközben koncentrálnunk kell stb. Nehéz kizárni a zajokat. Én éppen ezért évek óta fejhallgatóval dolgozom a munkában, hogy koncentrálni tudjak. A zene segít fókuszálni, de van, hogy nem is szól semmi, csak nem akarom, hogy valaki beszéljen hozzám és egyből elterelje a figyelmemet. Vannak, akik bunkóságnak tartják, de nem engedhetem meg magamnak, hogy érdekeljen, ha el akarom végezni a munkámat tisztességesen. Ha beszélni akarnak hozzám, integessenek és leveszem a fejhallgatót, de muszáj koncentrálnom. Ehhez képest büszke vagyok magamra, mert amikor pár éve órákon át fúrtak a lakásban, én otthonról dolgoztam végig és oda tudtam figyelni. Fejlődöm 🙂

• Valamibe vagy 200%-ig belemerülök, vagy semennyire. Általában nincs köztes út. Ez főleg olyankor fordul elő, amikor halogatok, mert nem akarom megcsinálni azt a bizonyos dolgot és bármit kitalálok, hogy ne most kelljen. Olyankor egyből olyan szépen ki tudok takarítani, meg olyanokat kreatívkodom, meg több hónapja elmadadt feladatokat pikk-pakk megicsinálok, csak azt az egyet ne kelljen. Aztán persze amikor nyomás alatt vagyok, meg határidő van, a lehető legjobb teljesítményt nyújtom nagyon rövid idő alatt, de az utolsó percig halogatom, amit nem szeretek. Néha még azt is, amit egyébként szeretek. Tehát a hiperfixáció valamire (pl. új hobbikra is)  elég könnyen megy, csak legyen hozzá kedvem 🙂 Pl. ez a cikk is. Hónapok óta meg akarom írni, halogattam, egyszer csak bekattant, hogy na jó akkor most, és órák óta ide vagyok ragadva a géphez.

• Van egy olyan, hogy “object permanence”, ami azt jelenti, hogy ha valami nincs a szemünk előtt, akkor mintha nem is létezne. Én pl. ezért szeretem az üveges szekrényeket, dobozokat/kosarakat tartani mindenhol, amikben látom, hogy mi van, nem pedig a szekrénybe eltenni, ahogy “logikusan” (a neurotipikus emberek) mások csinálják, hogy rend legyen. Nálam ha rend van az is kupinak látszik, mert minél több dolgot szeretek elöl hagyni, hogy lássam, mim van. Az az ideg, ami rám tud jönni, mert az adott dologból veszek hármat, mert azt hittem, nincs, közben van 3 raktáron, csak el van téve a szekrénybe, és most már 6 db van belőle!.. 🙂

• Csak hogy az object permanence (erről később) emberekre is igaz, nem csak tárgyakra (emotional permanence). Tehát ha valakivel nem beszélek minden nap, kimegy a fejemből. Hülyén hangzik, de így van. Hogy én ezzel hogy szenvedek! Először is a családommal, akik állandóan arra panaszkodnak – jogosan – hogy nem hívom őket először, mindig nekik kell. Egy időben be volt állítva a telefonomon az emlékeztető, hogy melyik nap kire írjak rá, hogy mi újság, mert magamtól elfelejtem 🙂 A barátaimmal meg csináltam már olyat, hogy több mindenkire egyszerre írtam rá a listám alapján, mert mindenről IS listát vezetek, hogy hogy vannak. Volt, hogy facebook eseményt csináltam, ahova fel lehetett iratkozni, hogy beszéljünk már 🙂

• Az ADHD-s emberek gyakrabban visszakérdeznek, de nem azért, mert nem figyeltek, hanem mert sok más dolgon jár az agyuk szimultán. Lehet, hogy látszólag nehezebben dolgozzák fel az új információkat, de ez azért van, mert látniuk kell a teljes képet, nem csak részinformácókat ahhoz, hogy megértsék a folyamatot. Viszont ha már átlátják, jobban tudják, mint bárki más, és jól el is tudják magyarázni.

• A multitasking-ra, vagyis, hogy több dolgot csinálunk egyszerre sikeresen, azt mondják, hogy női vonás. Ezek után nem feltétlenül értek ezzel egyet. Vagyis a neurodivergens emberek nem csak hogy jól tudják ezt csinálni, hanem inkább ezt választják, ha lehet. Inkább belekezdenek több projektbe párhuzamosan, hogy ne legyen egyhangú, és ha nincs nyomás (ez fontos, a saját tempónkban szeretünk dolgozni), könnyebb befejezni is őket. Minthogy egy darab unalmas, monoton dolgot vigyenek végig, netán mindig azt kelljen csinálni. Az álláshidetésekben amikor meglátom, hogy “monotonitástűrés” a követelmény, tovább is görgetek, mert tudom, hogy nem nekem való. Szó szerint így van, hogy tűröm, de csak rövidebb időszakokra, nem állandóan. Épp ezért hozzánk nagyon illik, hogy magánvállalkozók legyünk, és ne kelljen szabályokat, időbeosztást, határidőket követni. Ebből következik, hogy én a megoldandó feladatokat szeretem. Amikor kreatívnak kell lenni, eddig nem használt megoldásokat kitaláni, mindenben a lehetőséget látni. Nekünk ez fekszik, amikor szárnyalhat a fantáziánk, és esetleg másoknak is átadhatjuk, hogy hogyan jöttünk rá erre, vagy arra.

• Mozgás. Csak hallgassatok meg 🙂 Sok helyen hozzáértő szakemberek mondják, hogy a mozgás nem csak segít levezetni a stresszt, hanem úgymond kibogozza az összegubancolódott idegszálakat, segít rendet rakni a fejünkben, megváltoztatja az agyunk kémiáját. Nem edzőtermet kell elképzelni, én rendszeresen sétálok és ennyi. Séta közben támadnak a legjobb ötleteim, és egyből fel is írom őket a telefonom jegyzettömbjébe, hogy el ne felejtsem őket.  De kinek mi esik jól, biciklizés, otthoni torna, tánc, házi, kerti munka. Bármilyen mozgásforma legalább heti 2-3- szor.

• Stimulálás. Ez összefügg azzal a ponttal, ahol nem sokáig bírjuk a monoton dolgokat, és a mozgással is. Egy neurodivergens embernek szüksége van kihívásokra, feladatokra, amiket teljesíteni, megugrani kell. Állítsunk magunknak célokat, projekteket, amiken dolgozhatunk, legyen az élet bármely területén is.

• A neurodivergens embereknek jó a lélekjelenlétük és a megérzéseik, gyorsan tudnak döntéseket hozni, spontán emberek. Ez pl. a vállalkozói szemléletet is jól alátámasztja.

• Említést érdemel még:

Itt beszúrok egy spirituális vonatkozást is, amit nyilván nem tudok bizonyítani, de tetszik a gondolat, már azért is, mert ugye tarot kártyázom. Több helyen olvastam, hogy a neorodivergenseknek nagyon jók a megérzéseik, jók a spirituális dolgokban. Ez egybevág azzal, amit nemrég olvastam Dolores Cannon-tól. Hipnoterapeuta volt, sok könyvet írt előző és elkövetkező életekről a páciensei beszámolói, és magasabb entitásokkal való kommunikációk alapján. Ő maga is nagyon spirituális ember volt, az egyik, Three waves of volunteers című könyve arról szól, hogy bizonyos segítő lelkek 3 hullámban születnek le a Földre, hogy emeljék a bolygó rezgésszintjét. Nem megyek bele nagyon, az ő meghatározása szerint hasonlítok sok mindenben a 2. hullámban leszülető ún. “Kristálygyerekek” tulajdonságaira (többször nem mondom, hogy hullám, mert mindenkiek tele van a töke ezzel a szóval 🙂 ). Átható világos szemek, mintha beléd látna, mert valahol úgy is van, intuitív, sokszor médiumi képességek. Ők az antennák, generátorok, a csatornák arra, hogy a régi energiákat és gondolkodásmódokat felszámolják, és teljesen újakat telepítsenek a helyükre. Itt vág nekem egybe, hiszen a neurodivergensek új szemléletmódokra hívják fel a világ figyelmét, és ezt alátámasztja az is, hogy az utóbbi években már nem deficitként tekitenek erre, hanem csak különbözőségként, szinte előnyként. Bizonyos cégeknek pl. már külön osztálya van, ahol csak ilyen embereket alkalmaznak és olyan feladatokat adnak nekik, amikben ők a jobbak. Mindenesetre érdekes gondolat 🙂

Itt egy rövidített interjú erről angolul

• A nagyágyút a végére hagytam, aki eljutott eddig, annak ez a jutifalat 🙂 A neurodivergens emberek biológiailag intelligensebbek a társaiknál. Tudjuk, hogy ha az ember elveszíti egy érzékét, kiélesedik egy másik. Itt is így működik, tehát ha az agy “cselekvésért” felelős része alulfejtett, az agy úgy kompenzál, hogy a nyakszirti lebeny (látás) és a hippokampusz (összetett információk feldolgozása, limbikus rendszer, emlékezet) fizikailag is nagyobbak, vagyis túlfejlettek. Ezért van, hogy mi felnőtt korunkban is úgy működik az agyunk, mint a szivacs és rengeteg információt képes befogadni és feldolgozni, de csakis azt, ami érdekel, és lefoglal minket. A hosszútávú memória pedig kivételes. Olyan dolgokra emlékszünk, amikre senki a környezetünkben. A dopamin (stimuláció) alacsony szintje miatt a talamuszban pedig az agy könnyebben kiszűri a “haszontalan” információkat, amik túl sok helyet foglalnak el, így kreatívabb megoldásokat keres mindenre. Például ezért nem tudom, mit ettem tegnap, de arra gond nélkül elmékszem, hogy Jutka néni másodikban mit írt a fogalmazásomra. Azt írta, hogy ügyes vagyok, csak rondán írok. 🙂 A kutatások szerint a világ vezető géniuszai szintén híján vannak a dopaminnak, és hát ADHD-sok 🙂

És hogy bennem mi változott, mióta megtudtam ezeket magamról? Ahelyett, hogy utálom meg hibáztatom magam miattunk, már mókásnak tűnnek, és kuncogok magamon. Mindig új módszerek után kutatok, hogy NEKEM mi működik, amivel kordában tudom tartani, előnyömre tudom fordítani. Mert hogy nem arról van szó, hogy nem figyelünk, csak nehéz irányítani a figyelmünket, mert annyifelé osztódik. Mi nemhogy ezzel együtt is lehetünk sikeresek, hanem éppen ezért. Mert vannak újító ötleteink, amik leegyszerűsítik az életet, és ha olyan munkát találunk, ahol ennek táptalaja van, garantált a siker. A mindennapi világban kicsit nehezebben boldogulunk az igaz, de ezt is meg lehet tanulni. Ez fordítva nem megy. Egy neurotipikus ember nem tud nem lineárisan, “logikusan” gondolkodni, nem létezik neki annyi perspektíva és idősík. Nem tudja értelmezni. Amíg egy neurodivergens embernek ez természetes. Minden lehetséges, és mindennek az ellenkezője is.

Nem pontosan erről szól, de látom a párhuzamot A beavatott (Divergent) trilógiával (innen van a főkép is), ahol a főhösnő nem egyetlen utat választ, hanem mindet egyszerre. Nem lövöm le a poént, nézze meg, akit érdekel.

Több helyen olvasom, hogy szeretjük az “oddly satisfying” (fura mód kielégítő – magyarul hülyén hangzik) videokat, mint a pattanás nyomkodás, takarítás, főzés, szerelés, ahol tökéletesen beilleszkedik valami valahova, lenyugtatja az idegeinket. Ehhez van egy javaslatom, a Hogyan készült sorozat. IMÁDTAM. 200 rész fent van a YouTube-on magyarul >>ITT<<.

Források:

adhdkozpont.hu

The lost generation of women

totallyadd.com

Ned Hallowell és John Ratey munkássága (Driven to distraction c. könyv, Spark c. könyv), ők a világ két vezető tudósa az ADHD terén.