Filózgatok #13 – Én Is Te, Is Te Én Vagyok

A fenti szójátékot évekkel ezelőtt Somától hallottam, és azt hivatott kifejezni, hogy minden emberrel egyek vagyunk, és az isteni szikra mindannyiunkban ott van, ezt ismerjük fel egymásban, amikor szimpatikusak leszünk egymásnak. Az alábbiakban azt boncolgatom, hogy hogyan változott meg az emberi kapcsolataim minősége, miután elengedtem egy csomó berögződést arról, hogy milyennek is kell lenni egy akármilyen kapcsolatnak két ember között.

Az utóbbi években időről időre visszaköszön ez a mondat az életemben, akár olyasvalakivel találkozom, akit megkedvelek, akár pedig olyannal, akit nagyon nem. Ez utóbbi esetben is igyekszem emlékeztetni magam, hogy ez a tükör elv miatt inkább tanítás nekem, de most nem erről lesz szó.

Tolerancia, elfogadás, olyan szavak, amelyekről sokáig azt hittem, hogy megalkuvásról árulkodnak, azért vagy toleráns, hogy minél többen szeressenek. Mi sem állhatna távolabb az igazságtól. Ugyanis toleráns pont attól vagy, mert tiszteled a másikban az értékeit, az élettapasztalatát, az emberi mivoltát.

Ezzel együtt igyekszel nem elítélni semmiért, mert elvárod, hogy téged se ítéljenek el, főleg nem előre. Ez egymás kölcsönös tisztelete, a tudat, hogy ő is járja a maga útját, amiről te nem tudhatod, hogy mennyire rögös. És nem érdekel, hogy más mit gondol a Ti kapcsolatotokról.

Nem azokra a dolgokra koncentrálsz, amelyekben nem értetek egyet, amelyek elválaszthatnak benneteket, hanem azokra, amik közösek, mert 100%, hogy vannak ilyenek. Nem kell szeretned az embertársaidat, csak tisztelned kell az általuk élt életet, a személyiségüket, akkor is, ha az nem olyan, mint a tied.

Attól, hogy más, még nem biztos, hogy rosszabb, és nem is a te dolgod ezt eldönteni. Jézus sem úgy értette, amikor azt mondta: “Szeresd felebarátodat”, hogy minden idegennek borulj a nyakába, inkább a tiszteletre gondolhatott, amit megadsz az embertársaidnak.

Amikor megismerek egy embert, ezek merülnek fel bennem:

Szimpatikusak nekem azok az emberek, akikkel kapcsolatba kerülök? – Nem feltétlenül!Osztom a vallási, politikai, vagy egyéb világról alkotott nézeteiket? – Nem feltétlenül!

Mert nekem nem is kell! Egyetlen dolgot kell szem előtt tartanom, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint én! Joguk van élni egy számukra kényelmes élettérben, és az én dolgom, hogy a magam számára is kényelmessé tegyem a saját életteremet.

A kettőnk közös dolga ott kezdődik, amikor ez az élettér összeér. Amikor szemben állnak egymással a világról alkotott nézeteink. Ez egy válaszút, amikor jogom van eldönteni, hogy elsiklom-e e fölött, tolerálom, és hagyjuk-e egymást élni.

A pozitív dolgokra koncentrálok benne, és a közös dolgokra kettőnkben, vagy pedig vagylagosan közelítem meg a helyzetet, és úgy gondolom, Isten csak engem szeret, és őt nem. Én jobb vagyok, ő rosszabb, nekem jogom van úgy élni, azt hinni amit akarok, de neki nincs, és azokra a dolgokra figyelek, amelyek különböznek bennünk.

Amikor véleményt alkotok valakiről, már nagyon kevéssé befolyásol, hogy mások mit mondanak róla. Gyerekként is ilyen voltam, csak a felnőttek világa megtanított rá, hogy higgyem el, az (elő)ítéletet, fogadjam el evidenciának, mert időt és energiát spórolok vele, ha mások értékítéletére hagyatkozom, főleg ha egy bizonyos illetőről, vagy embercsoportról van szó.

De mivel a személyiségem egyik alaptulajdonsága, hogy szeretek mindent megkérdőjelezni, és magam megtapasztalni a dolgokat, idővel rájöttem, hogy ez bizony vakvágány. Hogy ha szubjektív, és számomra helyes értékítéletet akarok valakiről (vagy valamiről, de most az emberekről van szó), akkor jobb, ha magam járok utána, hogy valójában milyen.

Az esetek legalább felében kiderül, hogy xy-nak teljesen más minőségű lesz velem a kapcsolata, mint egy másik emberrel. Jó példa erre, hogy ha idézek valakitől, vagy megosztok valamit valakitől, tuti, hogy jön valaki, és eláztatja. Mások mást tapasztaltak vele kapcsolatban. De lehet, hogy az én számomra üzenetet hordoz.

És ez pozitív és negatív irányba is igaz, tehát ha rosszat mondanak róla nekem, mi mégis jóban leszünk, ha pedig dicsérik, attól nekem még nem lesz rokonszenves. Ez tehát 10-ből legalább 6x így van, ezért ha valaki mond valamit valakiről, azt zsebre teszem, de nem ez alapján fogom megítélni, hogy mit jelent nekem az az ember. Rengeteg értékes ember ismeretségét veszíteném el, vagy meg sem szereztem volna, ha mások tapasztalataira hagyatkozom; és igaz ez fordítva is, sok mindenkiről kiderült, hogy bizony defektes, akit viszont reklámoztak nekem.

Igyekszem csak a pozitív jellemvonásaira koncentrálni annak az embernek, akit megismerek. Persze van olyan, amikor ezek kevésnek bizonyulnak az értékrendem szerint, de nagyon sokszor bejön. Vagyis jóban tudok lenni olyan emberekkel is, segíteni tudok nekik, vagy együtt tudok dolgozni olyan emberekkel is, akiket nem kedvelek különösebben. És az élet sokkal egyszerűbb, ha nem kell utálkozni. Pont az fáraszt le, hogy valakinek a negatív tulajdonságaira emlékeztetem magam folyton-folyvást. Kiszűröm, ami számomra hasznos abból az emberből, arra koncentrálok benne, ami engem épít. Közösséget alkotok vele, KÖZÖS-séget, vagyis arra figyelek, ami közös bennünk.

Ezekkel a módszerekkel lett egy csomó barátom, és minőségi a változás az emberi kapcsolataim terén. Megkönnyítettem a saját életemet, és másokét is, akik összeakadnak velem mostanában. Jobban elfogadom, megértem az embereket, és ezáltal a világot is! 🙂