Ne sajnáljatok!

Ez az első bejegyzés stroke témában, amit nem a régi stroke-os blogomra írok, hanem már csak ide. Ha arra a témára vagy kíváncsi, látogass el a http://strokeomvolt.blog.hu-ra.

 

Kérlek, ne sajnáljatok! Nem tudok mit kezdeni vele. Nem inspirál semmire az önsajnálaton kívül. Tudom, hogy a társadalmunk számára ez a megfelelő reakció, de higgyétek el, nem az, én már tudom.

Ebből nem lehet meríteni. Az rendben van, hogy együtt éreztek velem, amiért 28 éves, egészséges nő létemre ez történt velem, de a következő gondolatotok legyen az elismerés. Hogy harcoltam, és nem adtam fel! Ezzel tudok mit kezdeni, ez inspirál a további gyógyulásra. Nem vagyok olyan ember, aki mások energiáját szívja, és a sajnálat is egyfajta energia. Van, aki jobban érzi magát attól, ha mások sajnálják. Ez mintegy igazolás arra, hogy az sem baj, ha betegek maradnak, meg fogják érteni.

Igen, nálam is megértették volna, ha béna, magatehetetlen maradok. Elkönyvelték volna, hogy jaj, az élet ilyen igazságtalan, és tovább élték volna az életüket. Ezzel a képpel éltem a fejemben a felépülés első hónapjaiban, hogy rólam lemondtak. És ez fordult át abba, hogy “nem ismertek ti még engem”, és láss “csodát”, felálltam. Csoda. Ebben sem hiszek már. A csoda az, amit mások nem képesek megtenni, meglátni, megélni, de neked sikerül. Az élet magában egy csoda, és az az igazi ajándék, ha kinyílik a szemed, és ezt meg tudod látni. És ezt általában valamilyen trauma hozza el az ember életében. Úgyhogy így nézve a stroke egy ajándék volt nekem.

 Ettől még nem lettem érték csökkent ember, hiába nem jött teljesen rendbe még a lábam. Ha láttatok már stroke-ost, tudjátok, hogy én gyorsan, és jól gyógyultam. A stroke gyakran halálos, vagy egy életre kerekesszékbe kényszeríthet. Ehhez képest egy kis sántítás semmi. Az orvosok annak idején azt mondták, többé nem fogok tudni önállóan járni, élni. Saját megítélésem szerint 95%-ra mégis sikerült felfejlődnöm fizikailag. Lelkileg néha 110%-osnak érzem korábbi önmagamhoz képest 🙂

Tudom, a félelem is benne van néhányotokban, hogy ha vele is megtörtént, akkor velem is megtörténhet. És a sajnálat valahol a félelem kifejeződése. De ez az én harcom, nem kaptam volna, ha nem bírom ki. Rengeteg mindenre megtanított, például, hogy jobban értékeljem a saját életem, hogyan lássam szépnek. Azáltal, hogy a legegyértelműbb dolgok sem mentek, megtanultam mindenért hálásnak lenni, és jó párat ledobtam a félelmeimből is, amik visszafogtak az életben, hogy az legyek, aki lenni akarok.

Már nem érdekel senki lehúzó véleménye (úgyhogy a rosszakaróim ne is pazarolják az energiájukat 😀 ), ha elbukom, akkor felállok. Senki sem tökéletes, csak én nem is csinálok úgy, mintha az lennék, próbálkozom mindig magamhoz képest jobbnak lenni, fejlődni nem csak fizikailag, hanem lelkileg, és agyban is. Már nem vagyok ugyanazon a szinten, mint fél éve, 1 éve, stb., mert minden szinten folyamatosan fejlődöm.

A lényeg, hogy az utóbbi 2 év nagy lecke volt nekem az életről, és még nem ért véget. Ez egy akár 10 évig is gyógyuló sérülés. Időbe, és munkába telik az épen maradt agysejteknek, mire teljesen átveszik az elhaltak szerepét. Sokaknak ez egyértelmű, de azért leírom: ettől még nem vagyok agyilag kevesebb, a sérülés a mozgásszervekre volt hatással a jobb oldalamon.

Tehát egy szó, mint 100, ne sajnáljatok. Igen, nekem nehezebb az élet, mégsem élem meg küzdelemnek, mint sokan közületek.

Gondolkodjatok el ezen!